Hazafelé tartok a balatonfűzfői edzőtáborból és a gondolataim csak cikáznak össze vissza. Egy hét van hátra a Fina által szervezett versenysorozatáig, ami újból Magyarországra esett, az egyik állomás megrendezése. Fájó gondolat, hogy nem azért utazok haza ebben a pillanatban, mert vége lett a kemény három hetes felkészülésnek. Őszintén szólva, eltűnt az összes motivációm, akaraterőm ami eddig erősített engem a nehéz időszakban. Az edzésen úgy éreztem, minden boldogság elhagyott, amit mindig megtaláltam a vízben, így kiszálltam a medencéből és az edzőmmel közös megegyezés után, úgy tartottuk jövő hét hétfőre visszajövök.

Haza kell utazzak, hogy megnyugvást találjak a szobámban, ahol minden boldog emlékkel együtt átgondolhassam, hogyan tovább. Fekszem az ágyamon és eszembe jutnak a boldog percekben úszó Ajna, aki sose adja fel, még ha az egész világ is ellene fordul. 

Próbálom elfogadni a mostani boldogtalanságomat, a hitetlen embereket, a kínzó érzéseket, az egyedüllétet. 

A tükörbe nézek és észhez térek. Ajna, Te teremted meg ezeket a pillanatokat, Te irányítod a testedet az elmédet. Te vagy maga a boldogság, a hit és a saját életedben a Mindenség. Te adsz otthont ezeknek az emócióknak. (  Mindenki így működik, Te teremted a saját világodat. )

Sírás tör fel belőlem. Azt érzem, mintha egy mázsás súly esne le rólam. Repülök ebben a csodás mámorban és újból a szürreális világba csöppenek. "Ugyanis ugyanúgy, hinni és bízni kell ebben az abszurd és megvalósíthatatlan hatalomban, mert képes vagy ezekre a csodákra."

Így indultam neki az utolsó hétnek, ami egészen kitartott péntekig. Elmémet elborította a lehetetlen fogalma, de a Duna Aréna uszoda falai olyan erőforrást tartogatott, hogy minden nehéz gondolat elszállt belőlem.

2017 VILÁGBAJNOKSÁG első gondolatom... beléptem a kihalt uszodába és ott csengett a fülemben a szurkolólk kiabálása, biztatása. Rezgő talaj, erős fények, intenzív feszültség, bizonyítási vágy. 

2019, május 11 este nyolc óra. Déjá vum van, hallok, látok, érzek. A legjobb négy, még is úgy érzem egyedül vagyok és magamért harcolok. Ti vagytok az én doppingom, Ti értetek küzdök és Nektek mutatom meg, miért vagyok itt a földön és miért is élek. 

Számolom a másodperceket a vízben, mert átakarom élni ezt a fontos momentumot az életemben. 

Utolsó hajrá, utolsó karcsapás, utolsó másodperc és ez az utolsó pillanat. Felállva ünnepeltek és most észlelem magamon, hogy létezem, és vagyok. 

Levegőhöz jutottam...

Szenvedéllyel:

Ajna

Mindenkinek az angyali személyiségében kibukkan egyszer a kisördög, majd szép lassan eluralkodhat rajta. Indulhatunk a jobbik irányba, majd egy kereszteződésben átugorgatunk a rosszabbik útra. Viszont utazásaid során tanulnod kell a hibáidból és magadnak kell egy új ösvényt taposnod, amit a kettő között találhatod meg.

Barangolásaid során találkozhatsz olyan emberekkel, akik megálljt parancsolnak. Vagy egyszerűen hátulról támadnak azzal a reménnyel, hogy saját magadnak rendeled el a végcélt, holott csak félbeszakítottál mindent és megtörtél.

Elméd egyre erősebben összpontosít a negatív kifejezésekre, egyre több passzív embereket fogadsz a köreidbe és veszel magad mellé, majd azt veszed észre a végén, te is azzá váltál.

Egy maliciózus hógömbbe esel, aminek az üvege ugyan törhető, de inkább várod a kinti világtól a segítséget. Rá kell jönnöd,  a pártfogó kéz, te magad leszel.

Vissza oda ahonnan elkezdtem...

Elengedtem, éltem és számomra érdektelen volt... mostanáig.

Hátsó utakon nyomni a hamis igét és szemembe egyetlen egy csepp igazság sem esik. Hangoztatni, azt amit nem látnak és hinni annak amit mondanak. Utolsó porcikájukig kiélezve és megragadva, aki már minimálisan bántható.

Képalkotássá születtél... ami valótlanba torkollik...

Önmagad védelmezése és figyelem fordítása megszakad és pásztázod a pejoratív kifejezéseket saját magad ellen. Állj ki ami nem vagy és harcolj aki lenni akarsz.

Azok a súlyos szavak amik terhelik szívedet és lelkedet, engedd el távoli utakra és élvezd ami van, majd térj jobb útra.

Mások marcangoló kezeit ereszd el és zárd ki lángoló hangjukat. Végcélod felé haladva, gyógyulj és légy az aki ott legbelül igazán vagy.

Szenvedéllyel:

Ajna

Az év vége felé, elfogyott az összes célom, az összes motivációm, amit kaptam és amit kitűztem magamnak. A sok impresszió után még is merre keresselek vagy egyáltalán keresselek?

Olyan gyorsan haladtak egymás után az edzések és a versenyek. Mindig előttem voltak az elvárt követelményeim, amit próbáltam megvalósítani. Aztán mikor hirtelen vége lett mindennek, álltam és nem tudtam mi lesz a következő lépésem.

Minden tettem az uszoda falai között tele volt akarattal, vággyal, egy kolosszus elvárással. Most belépek és nem észlelem ezeket az érzéseket. Amikor előtted az összes összetevő, de nincs alkotási vágyad és nem tudod, hogy egyáltalán mi legyen a kreáció. Vagy a kérdés az, hogy akarsz- e egyáltalán végeredményt?

Merre tartasz ha nincs fogható célod? Milyen az az út ha nem magadért csinálod? Hol a mámor ha nem szívvel csinálod? Érdemes utazni ebben a gigantikus éterben?

Válassz siker és siker között! Leküzdötted önmagadat a semmiért, vagy megküzdöttél azért a sikerért... nem mindegy, de a lényeg ugyanaz.

Napokig fékezhetetlen gondolatok sanyargatnak, majd felszabadul a mindenség körülöttem és átadom magamat ezeknek a bolyongó és tehermentes heteknek.

Várok arra a bizonyos ihletre, motivációra, ami elvezet a valódi célomhoz.

Addig nélküle is...

Szenvedéllyel:

Ajna

Mit is nevezünk fénynek? Vagy mit akarunk fénynek nevezni? Kinek mit jelent ez a szó? Egyáltalán mikor látjuk és mikor találkozunk vele?

Temérdek kérdés és mindig csak gyűlnek. Nem emlékszem minden egyes találkozásunkra, láttam már, de nem ismerem minden formájában.

A mindennapos találkozásunk általában reggel történik, de akkor sincs mindig a legfényesebb arculatában. Vagy az ágyban kelt fel simogató kezeivel, vagy az uszodában nyújtja felém kezét és segít a nehéz perceimben. Majd késő este elfárad és valahová nyugovóra tér. Viszont ha nem látlak még is merre vagy, egyáltalán velem vagy?

Sokszor hallottam Anyukámtól, hogy ott vagy a szívemben és bárhova sodor az élet te mindig elkísérsz és vigyázol rám. Rájöttem, hogy Te vagy az aki ott van újévkor, karácsonykor, születésnapokon, boldog percekkor. Kezet ráztunk, de nem ígérted meg, hogy mindig jelen leszel.

Sok családnál nem éreztem a fényedet, más emberek szívében megszüntél létezni, nem vezetted el őket, ahova elakartak nagyon jutni. Van mikor tőlem is elmenekülsz hosszú napokra, ilyenkor hívlak, haragszom Rád, még is küzdök, hogy újból láthassalak.

Aztán újból ráébredek, hogy soha nem hagysz cserben, még akkor sem ha ezt érzem legbelül. Ott vagy a sötétségben is.

Volt szerencsém leülni Veled és megbeszélni, Te ilyenkor erősíted a lelkemet és feladatot adsz, hogy egyedül oldjam meg ezeket a nehéz pillanatokat. Most pedig ígéretet tettél, hogy mindig figyelni fogsz. Néha csak úgy megjelensz, de ha a legnagyobb szükségem lesz Rád, megfogod a kezemet és elvezetsz arra a helyre, amiről mindenki csak ábrándozik.

De még mindig bennem lakozik a kérdés.

Ki is vagy te valójában?

Szenvedéllyel:

Ajna

" Nem repülök, hanem a gondolataim zuhatagában utazom "

Első lépésem az olimpiai faluban és mintha már a lábam alatt érezném a szívverését. Mintha hallana, érezne egyszerűen élne és rám várna. Körülnézek és átjár a 2016-os riói élmények és azért imádkozok, hogy boldogan hagyjam el majd ezt az álom helyet.

A verseny előtti edzés napokon, próbálunk átállni, kipihenni az utazás fáradalmait, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem az elvárásaim szerint úszók. Közeleg a várva várt nap, a szívverésem pedig napról napra szaporább. Egyre több bíztató üzeneteket kapok és nyugtató szavakat, de senki nem tud igazán akaraterőt varázsolni belém.

Végre elérkezett...

Első nap kezdek a 200 méter vegyes úszással, amihez nem fűzök már az elején nagy reményeket, hiszen nem az én számom. Próbálok a szokásos módon koncentrálni, de mindenhol vagyok csak a jelenben nem. Minden apró dolog elveszi a figyelmemet. Mintha le sem úsztam volna ezt a számot, nem emlékszem a technikámra, a feladatomra. Nem kapok más megjegyzést az edzőmtől, csak annyit, hogy "ezt tudtuk majd a következő."

Egy nap múlva állhatok oda a 800 gyors döntőjéhez és versenybe szállhatok azzal az argentin lánnyal, aki anno egy éve minden számban legyőzésemre talált. A saját nemzete előtt úszni, nem is lehet nagyobb adrenalin és segítség számára. Az izgalom marja a gyomromat. Addig is más versenyzők versenyeit kísérem figyelemmel és látom a mérhetetlen nagy boldogságot a szemükben. Mikor egymás nyakába borulnak és egy pillantással köszönik meg egymásnak a szeretetet, a segítséget és a közös küzdelmüket. Ezeket látva rátaláltam az akaratomra. Én is átakarom élni ezeket a pillanatokat.

Megtaláltam a hitemet és nem engedek be egy negatív érzést sem, csak egy szinten akarok rezegni az első hellyel, az arany éremmel. Elképzelem az összes fontos feladatomat, percről percre, másodpercről másodpercre.

Az indulástól a megérkezésig az uszodába, csak azt ismétlem magamban, hogy képes vagyok a lehetetlenre is. Ott állok a medence előtt és ahogy kijön az ellenfelem, hirtelen remeg az uszoda az argentin szurkolók kiabálásától. A szeretteimre gondolok, akik tudom, hogy ott a távolban figyelnek és velem vannak. "Kérlek Őrangyalaim, csak segítsetek elhozni nekem a boldogságomat."

Minden egymás után halad, sípszó, hideg víz, izgalom, fájdalom, küzdelem és az az egy utolsó karcsapás. Az az egy utolsó mozdulat, ami megváltoztatta az életemet. Az az egy szó, ami akkor kijött a számon, hogy "Köszönöm"... Ifjúsági Olimpiai bajnok lettem.

Ez mind leírhatatlan. Egy eufórikus érzés, ami fájdalmas de egyben oly gyönyörű. Táncolni azon a kötélen, ami talán az ájulásig vezet. Két közeli rokon ez a boldogság és a fájdalom, de ez együtt ilyen természetfelettien csodás.

Elfog ez az érzés és ezzel a lendülettel megyek neki a 200 méter gyorsúszásnak, ahol szintén átjárnak ezek az érzések de nincs rendben valami. Nem bírok a jelenben maradni. Egymás után jönnek a derűlátó események és nem bírom feldolgozni a történteket, mire átgondolnám jön a másik. Felkavaró emóció.

Két aranyérem a kezemben, majd előttem áll a kép, mikor Egér Barcelonai képére néztem és egy fejrázással lehajtott fejjel elhagytam az uszodát. De most itt vagyok és elfog a vágy, hogy én is átéljem azt az életörömöt ami a képen is látható volt.

Utolsó versenyzésem ifiként, utolsó, izgalmak, utolsó méterek... és az az utolsó magyar himnusz...

Mindig is három volt a magyar igazság.

Most a dobogó legfelső fokán állok és azt a 22 aranyérmet egyszer sem sikerült megsiratnom, de most ebbe az utolsóba bele adok apait anyait és elöntenek az érzelmek.

Kedves Ifi évek! Szerettelek titeket, hálás voltam, hogy tanulhattam és emlékeket adtatok Nekem! Youngary voltam és ott legbelül mindig is az leszek.

Szenvedéllyel:

Ajna, a Youngary lány

Papírra vetni és elmesélni azokat az eseményeket és érzéseket amire igazán vágyik az ember és álmodozik. Nagy kihívás minden egyes részletet megosztani. Így jobb ha bele is kezdünk.

Az Euróba bajnokság után két hét szünetet követeltek és megtiltották, hogy még uszoda közelébe se menjek. Mondanám, hogy ilyen év után ez nem nagy feladat, de legbelül nem ezt érzem. Ugyanis pontosan hat hét múlva kezdődik számomra az utolsó korosztályos versenyem, az ifjúsági Olimpia. Érzem, hogy mentálisan szükségem van a pihenésre de tudom, hogy fizikailag nem engedhetek magamnak megállást. Hajtanom és mennem kell a célom felé. Mindent bevetek annak érdekében, hogy az edzőm ne tudja meg, nem adtam meg magamnak a kellő pihenést. Persze a sánta kutyát is utolérik egyszer, ahogy engem is utolértek. Elmagyarázom az edzőmnek, hogy én nagyon akarom, edzenem kell, mert nem lesz idő a felkészülésre. Úgy akarok részt venni ezen az utolsó versenyen, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Így elkezdődött az ifjúsági Olimpiára a kemény felkészülés.

Ott állok a hódmezővásárhelyi uszoda medencéjének a partján és minden egyes porcikám ellenkezik az ellen, hogy a víz a testemhez érjen. Fáj a gondolat, hogy maximális teljesítményt kell hoznom az edzésen, de tudom, hogy át kell lendülnöm ezen. A monoton érzések csak gyűlnek bennem, kelés, kondi, úszás, pihenés, edzés, pihenés nap mint nap megállás nélkül. Egyre nehezebbek a napjaim és elöntenek a kétségbeesés hullámai. Legbelül nagyon akarom és ilyenkor csak egy kép ugrik be, ahogy csalódottan térek haza az ifjúsági Olimpiáról. Eközben az edzőimtől, szüleimtől, barátaimtól megkapom a kellő motivációkat és azt az egy dolgot ami most nincs velem, a hitüket.

Gyorsabban telnek a napok, mint ahogy képzeltem volna. Itt állok a színpadon és az olimpiai esküt mondom a többi még ismeretlen sportólóval együtt. Mikor az utolsó mondat is elhagyta a szánkat, hirtelen elöntött a magyar csapat hite és akaratereje. Az interjúkban elmondom, hogy nem várok nagy teljesítményt magamtól, egyszerűen a jelenben akarok lenni és élvezni majd a pillanatokat.

Itthon megtettük az utolsó métereket és még egy utolsó pillantást teszek Egér barcelóniai képére, ahogy szorongatja azt a csodás három olimpiai aranyérmet a kezében. Hirtelen egy remény csillan meg a szememben, majd egy fejrázással hátat fordítok és elhagyom az uszodát.

Elköszönök a családomtól, akik minden egyes másodpercben ott voltak támogattak és fogták a kezemet. Egy búcsú mondat tőlük: - Ajna, bárkiként is térsz haza, mi tudjuk, hogy átlépted a határaidat és legyőzted önmagadat.

A folytatás hamarosan következik.

Addig is..

Szenvedéllyel:

Ajna

Minden a maga ütemében halad, úgy ahogy a versenyszámaim előtt történni szokott. Semmi kilengés, figyelem koncentráció zavar. Csak én vagyok és azok az apró gondolatok, amivel motiválom magamat és amit teljes szívemből el szeretnék érni, kevesebb mint fél óra múlva. Érzem a testemet átjáró idegességet, ami szinte normális is ilyen megmérettetés előtt. Utolsó ököl pacsik, jó kívánságok és indulok a "színpadra".

Ahogy ott állok az állító szoba előtt, azt a búcsú mondatot kapom, hogy: " Ajna, képes vagy! Meglehet az arany! " Ezt legbelül én is így gondolom és ahogy elhagyja az edzőm száját ez a mondat, hirtelen beugrik egy kép, ahogy a nyakamba akasztják az érmet. Tudom, hogy ez a négyszázméter gyors az én számom és itt tudok a legjobban kiteljesedni.

Most már úgy ülök itt a felnőttek között, mint Európa bajnoki ezüst- és bronzérmes, de talán sikerülhet itt és most a színpaletta?!

Soha nem éreztem ekkora izgalmat minden egyes porcikámban, mivel most tudom, hogy ennek tétje van. Nem élet halál kérdése és valamilyen szinten elvárás az érem, de megfelelni senki másnak nem akarok, csak is saját magamnak. Az ellenfeleimen végig nézek és nem látok az arcok mögé, hogy pontosan ki mire gondol és ki mit érezhet. Egyet viszont érzek... a családom, barátaim, szurkolóim ereje mintha elárasztana.

Már a falak mögött állunk felsorakozva, a pálya beosztások alapján. Érzem, ahogy a bőröm alatt, mintha kicsike hangyák mászkálnának. Az egyik rendező lök ki a gondolataim alól, ugyanis annyira izgulok, hogy a saját nevemet se hallom. Elhúzzák a függönyt... az erős fények megvakítanak, a lángoló tüzek melege szinte felforral. Ahogy egyre közelebb lépek a medencéhez, ellep az adrenalin. Leveszem a melegítőmet, oda állok a rajtkő elé, lelocsolom magamat vízzel és ahogy rám esnek a hideg cseppek a jelenbe rángatnak.

Elhangzik az első majd a második sípszó. A rajtkövön állva már kapkodom a levegőt, hallom az utolsó bíztató szavakat. Elkészülni, rajt.... minden energiámat eldobok az első felében. Mintha a tétet én emelném, vezetem a mezőnyt. Minden egyes taktikai részt tartok, erős fordulók, erős kidelfinezések, hosszú tempók. Elől érzem magamat és plusz erőt dob rajtam. Majd az utolsó száz méterre ráfordulva, a koncentrációm megzavarodik, mert az olasz lánnyal együtt fordulunk rá. Erősebben próbálok úszni, de érzem, hogy az erőm egyre jobban hagy el engem. Egyetlen egy fegyverem van, a fejem és azok az apró gondolatok, amik sosem hagytak cserben. A családomat látom magam előtt, edzőimet és a megküzdött perceket. Azt az utat amin végig mentem. Látom, hogy fej fej mellett úszok az olasz lánnyal és minden utolsó energiámat levegővételemet bele adom ebbe a tíz méterbe. Innentől képszakadás, nem hallok és nem látok semmit. Csak a fájdalmat érzem...

Becsaptam...

Az utolsó szúró fájdalom végig söpör a testem minden egyes négyzetmilliméterén, majd a táblára nézek. Érzem, hogy sikerült, de a tábla a második helyet mutatja. Ránézek az olasz lányra és a magasba emeli a kezét. Hogy mit érzek most?!

Először is a megküzdött perceket, majd a hirtelen jött csalódottságot, ami átvált egy gyomorszorító boldogságra.

Ez a legfényesebben ragyogó ezüst csillag, amit átélhettem.

Kimászok és integetek, megköszönöm azoknak az embereknek, akik behúztak a célba és átélték velem ezt a pillanatot.

Interjús: " Ajna, megvan az ezüst, de ugye nem ezt vártuk! Csalódott vagy?"

Én: " Annak tűnök?! Sajnálom, hogy ezt éreztettem, mert legbelül iszonyatosan boldog vagyok. Igen, lehet nem akkora az örömöm, mint ami itt van legbelül, de ez talán annak a jele, hogy nehéz volt ez az év. Fárasztó volt ez a hét nap itt az Európa bajnokságon. Erre a küzdésre mindig emlékezni fogok, de soha nem fog hiányozni, mert kín és gyötrelem volt."

Az edzőimet, ahogy meglátom kitör belőlem a sírás. Nem arra, hogy nem sikerült az arany, hanem minden egyes perc miatt, amit végig küzdöttünk együtt.

Elköszönök a dobogó második fokáról, az emberektől, az emlékektől és az uszoda minden szegletétől. Európa bajnok kétszeres ezüstérmeseként távozok.

Kívánom, hogy te is éld át ezt az égi boldogságot és legyen neked is ilyen fényes ezüst csillagod.

Szenvedéllyel:

Ajna

Öt éves koromban kezdtem a "pályafutásomat". De számomra mit is jelent ez a szó... Kikapcsolódást, szeretetet, elengedést, tanulást és egy baromi jó kalandot. Látod, pont ellenkezőleg... nem fájdalmat, lemondást, terhet, megvonást.

Sokan kérdezik azt, hogy Ajna, mit tanácsolsz másoknak, hogy ők is olyan jó úszók lehessenek mint te.

A következőket... KERESD A SAJÁT OLIMPIÁDAT! Keresd azt az utat, ahol igazán kitudsz teljesedni. Ahová szívesen mész és szívesen teszed meg azokat a lépéseket, aki lenni szeretnél. Nem arra gondolok, hogy a sportolók olimpiai bajnokok, a tanulók Einsteinek legyenek. Nem... A legnehezebb a saját határaidat feszegetni és legyőzni önmagadat, hát legyen ez a célod. Légy önmagad. Keresd a saját utadat.

Persze kellenek mintaképek, segítő kezek, de légy egyéniség. Legyél te a legjobb másban.

Hidd el, a másik ember is ugyanannyit szenved, sír, küzd, kételkedik önmagában, hogy talán ez lehetetlen feladat számára.

Nézd meg mik a reális esélyek, adj hozzá rengeteg szorgalmat, akaratot, kitartást, önbizalmat, megspékelve egy apró csodával... és lám, ott a régen megálmodott saját kis célod.

Azt mondod, még így is nehéz elérni. Hogyne lenne az, hiszen ha könnyű lenne, nem éreznéd igazán magadnak és nem tudnád átélni az égi boldogságot.

Soha ne a másik felet nézd. A te utadat járd és jöjj rá azokra a dolgokra, amikben a legjobb vagy és amikben még fejlődni kell.

Légy egy külön egyéniség, élvezd a te "olimpiádhoz" vezető utat!

Szenvedéllyel:

Ajna

Leszállt a gép és magyar földre tettem lábaimat, mint kétszeres felnőtt Európa bajnoki ezüstérmes.

Két hét pihenésem alatt, a tervezett elképzeléseim felét se tudtam megvalósítani. Szórakozni, családdal lenni, utazgatni, kávézni egyedül és leírni az érzéseimet. Megosztani azt, amit nehéz papírra vetni.

Nem tudom azt mondani, hogy a három érem egy motiváció löketet adott volna. Azt kellett volna, de emberek vagyunk, a szervezetünk és az agyunk tűrőképessége véges. Nekem ez az érzés most jött el, mert ha egy új inger ér minket, többet szeretnénk belőle, aztán egy idő után abba is bele ununk. Én még több és még több pihenést és szórakozást akartam... De hat hét és kezdődik az első és egyben legutolsó ifjúsági olimpiám.

Képzeld el! Ott állsz a medence előtt, a víz mossa a lábadat és azon gondolkozol, még is miért nem jön egyetlen egy motiváció erő, hogy most ide könnyedén beugorhass. Megtervezel mindent, mit hogyan akarsz elérni, de a tett fáj és kínoz a következő gondolat, amit tenned kell érte. Szeretnéd, hogy simán menjen az oda vezető út. Viszont, ha ez így lenne, mindenki bajnok és hős is lenne egyszerre. Majd egyszerűen, valami megcsillan az alagút végén te aláveted magadat a feladatnak. Viszont megint egy akadályba ütközöl és elakadsz. Ismered ezt az érzést? Na, ez velem is megtörtént.

Az edzés háromnegyedével rég kész vagyok, az utolsó feladat jönne, de nem bírom. Nem testileg....nem..., fejben. Mintha a következő pár méter is maraton lenne. Magamra nézek és azt mondom, nem, elég. Leveszem a sapkát, szemüveget és elhagyom a medence teret. Lelkiismeret furdalás gyötör, azon agyalok mivel tudnék könnyíteni kétségbeesésemen. Leszek még ennél is jobb?! Feltudok állni ebből?!

Haza felé úton átgondolom, azt még is mennyi áldozat, lemondás van mögöttem. E mellet mennyi boldog pillanat, több barát, több öröm és rengeteg élmény. Érdemes ezt mind feladni egyetlen egy akadály miatt?!

Anya meglát és csak bele kell néznie a szemembe, hogy tudja mi van. Ilyenkor nem is kell több csak egy anyai ölelés. Csak annyit mond. - Drága Szívecském! A könnyű és boldog napokba is bele unnál. Élvezd ezt a pillanatot. Merj erőt ebből. Az élet csak olyan akadályt ad elénk, amit áttudunk lépni. - és megpuszil.

Most jelen van. Felálltam, itt vagyok, és küzdök tovább. Ha sikerül, ha nem, akkor is akartam és mindent megtettem.

Tedd meg most te is! Állj fel és harcolj érte!

Szenvedéllyel:

Ajna

Kevesebb mint két nap az indulásig...

Ahogy közeledik a verseny, egyre többet gondolok rá a nap huszonnégy órájában. A lakásból ki kell mozduljak, még ha tűző napsütés is van oda kint, mert gondolataim össze nyomnak. Ahogy kilépek a levegőre, mintha szét szélednének ezzel felszabadulva érzem magamat.  Csak nézem a körülöttem lévő környezetet és bele gondolok, hogy itt történt minden, itt nőttem fel.

Hátul ülök a kocsiban, szüleim az első ülésen és a hangulat fagyos. Szégyellem magamat, mert ingerült vagyok velük. Persze nem csodálkoznak, mert nem egy iskolai házi dolgozatot kell beadjak pár nap múlva... viszont ők akkor sem ezt érdemlik, mert a nehéz napokban is fogták a kezemet és támogattak.

Az utazás előtt még úszunk pár métert, hogy átlegyen mozgatva minden porcikánk. Edzőim megint a ranglistáról váltanak pár szót, de én inkább a vízbe merülök, nehogy véletlen egy negatívumot is halljak ebből a párbeszédből. Bízni akarok magamban és érezni akarom a kitűzött célt a kezemben. Nem úszunk már olyan sokat, az idők egyre bíztatóbbak, az edzés idő csökken.

Már a bőröndöt feladtam és a családom előtt állok. - Remélem sikerül! - mondom nekik halkan. - Mi meg azt reméljük, hogy boldogan térsz haza. Történjen bármi, te már most a szemünkben győztes vagy. - mondják mélyen a szememben. Szorosan megölelem őket, adok mindenkinek egy-egy puszit és a bejárat felé tartok.

Ahogy pakolok ki a táskámból és veszem elő az útlevelemet, hirtelen kiesik belőle egy papír, amin egy mondat állt: "A siker nem döntő, a kudarc nem végzetes: a bátorság, hogy folytasd ez az, ami számít."

Glasgowban találkozunk...

Szenvedéllyel:

Ajna